1917-ben Mackenzie, a korábban Gaskell és Head által felismert szegmentális összefüggést továbbfejlesztette. Bebizonyította, hogy a belső beteg, zsigeri szervekhez tartozó szegmentum izomzatában tónusfokozódás és túlérzékenység lép fel. Először diagnosztizáltak vele, majd később kiderült, hogy fordított irányban (kívülről befele), mint terápiás kezelés is hatékony. Szegmentzónás összefüggéseket, és az erre ható masszázs eljárásokat "reflexzóna masszázs"-nak nevezték el.
1952-ben Glaser és Dalicho kutatásaikkal továbbfejlesztették, egyszerűsítették a Mackenzie féle szegment-masszázst (a végtagok kezelésénél). Elméletét és gyakorlatát szakirodalomban foglalták össze.
Vogler 1928-as évben kezdte "periostealis kezelés" néven a csonthártyakezelést alkalmazni. 1953-ban P. Vogler és H. Krauss német orvosok Lipcsében kiadták a periostealis masszázsról szóló könyvüket, mely a reflexiós zóna masszázs speciális eljárását (csonthártya masszázs) írja le.

A masszázs gyakorlata mind differenciáltabbá vált. A tudomány fejlődése mellett, ez a terápia is egyre változik, megtartva alapjait.
A XIX. század végén Bergmann kezdeményezésére a berlini egyetemi klinikán megalapították az első állami masszírozó iskolát. Hamarosan megjelentek az első tankönyvek.
1890-ben pedig William Murell londoni klinikus is bevezette a masszázs oktatását. Az orvosi egyetemeken, klinikákon az orvosképzés része lett.

Gustav Zander (1835 -1920) mechanikus gépeket szerkesztett a masszázs és a torna céljaira. A svéd masszázsnak számos más neves követője is volt, mint pl. a francia Velpeau, Stapfer, az angol Mennel, valamint az orosz Berling és Pauli. Mosengeil vetette fel először a mechanikus hatásokon kívül az idegrendszeri hatások lehetőségét. A masszázs fejlődése nem állt meg, nap mint nap születnek új masszázsok, szakítva a hagyományokkal és 'sajnos' sok esetben a fogásokkal és a mozdulatokkal is. Vannak akik hozzá sem érnek az emberekhez úgy 'masszíroznak' és a masszőrtársadalom remekműveinek tartják magukat.